Little telling for you

A woman. She hates me (loves me). Shadows, she calls me. She says, for instance: lurking round here again, shadow? Or another time: cabbage do for lunch, shadow, right? And every now and then she cracks a joke like tjis: I'm casting a shadow in front of me. This certainly means me, it must refer to me. The joke isn't neccessarily meant it fun, yet if she's in a good mood, sometimes she calls out:shadow world! This I have to put up with as well. If she's in low spirits, however, - let's say her sister phoned up from Lubeck or she has got the feeling that she's fat and I swear in vain that Iam mad about her flesh - she thereby pronounces me the tree that hides the wood from her. I never leave her side. If she opens her mouth, I am also gaping aaaaah. If she sits down, I curl up too. If she faints, I call for smelling salts. She drops her eyes, I tremble - but hardly noticeably. If she lifts her hand, it's gymnastics for me. If there is a clean wall surface, she can mimic some rabbit, dog or eagle for the children, and then I become a rabbit, dog or eagle. I desire her, but the matter progresses rather indigestibly, sluggishly; we keep stalling. Sometimes I near her, sometimes afar, but nothing follows from this, capriciously I have to sway to and fro around her, in front of her, below and behind her. There is an ebb and a flow in our relationship. What do you mean, shadow? she trumpets at me, inasmuch as she senses my desire, as she gets wind of it, she relaxes, my desire does not whip up hers, on the contrary, in possession she calms down. It happens sometimes that she is unable to speak openly with me. (The reasons might be political, work-wise, traffic managemental, or family-wise. Her father can't stand me - shadow play, he classifies my job, a shadow post, and I'm the shady side of myself - I throw a shadow on his daughter's life, and so on; unjust old idiot, I would say, if he weren't such a sweet chap, wise, balanced and engaging, - a nice grey man!) At times like this - in order to dissemble - she makes her voice hard, and talks to me with such stodgy indifference that my heart sinks, I get frightened I might lose her, and I would do anything, anything she asks me to. Really? Would you even bring me flowers, shadow? No, no, you are not like that, you wouldn't bring me flowers. You would rather break every bone in your hand..., she is nodding with satisfaction. You are right, my dear, I answer, after a little brief thought, but then hand in plaster I would bring you a flower. I would carry it, pressing it to my belly, it would have to be a giant of a flower, a hulking, lumbering, dromedary flower, so that it didn't slip out beetwen the plaster and my belly, gladiolus, for instance, that's what I would bring, mostly. I would peddle in it. Turnover would incrase nicely. So, shadow, gladious, eh? That's right, my only one. The gladious shakes her, suddenly she lusts after me. She moves to the wall, like someone doomed, the backlights behind her. She advances slowly, determindely. She stops, I stop, there is no way back. She starts scraping along the wall with her shadow, scraping, pressing, scraping, soon she'll be covered all over with lime, with perlite (heat resisting plaster), white, like the face of a clown. She is panting and trembling; I scarcely move. Now shall I say that the members of the firing squad, women and men mixed, are already loaded up? Or that their faces are also perlite-white, like those of the clowns?

-------------------------------------------------------------------------

Van egy nő. Gyűlöl (szeret). Árnyék, így hív. Például azt mondja: Hát itt? ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen - mondjuk telefonált a nővére Lübeckből vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért -, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől nem látja az erdőt. Nem tágítok mellőle. Ha kitátja a száját, ááááá, én is tátogok. Ha leül, összegubózom. Ha elájul, repülősót kérek. Lehunyja a pilláit, alig észrevehetően remegek. Ha fölemeli a kezét, magam is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, előtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. Hogy érted ezt, árnyék?, dörren rám harsányan, ugyanis, ha megérzi a vágyamat , ha kiszimatolja, megnyugszik, vágyam nem vágyát korbácsolja föl, ellenkezőleg, belecsillapodik a birtoklásba. Van, hogy nem beszélhet velem nyíltan. (Ennek többféle oka lehet, politikai, munkahelyi, közlekedésszervezési vagy családi. Az édesapja nem állhat engem, árnyjáték, tartja a munkámról, árnyékbokszolás, meg hogy én önmagam árnyoldala volnék és hogy beárnyékolom a lánya életét satöbbi; igazságtalan, vén hülye, mondanám, ha nem volna amúgy egy édes pofa, bölcs, kiegyensúlyozott és vonzó - egy szép ősz férfi!) Ilyenkor az álcázás végett megkeményíti a hangját, és oly kásás közönnyel szól hozzám, hogy elszorul a szívem, megijedek, hogy elveszíthetem, s bármit megtennék, bármit, amit kér. Csakugyan? Még virágot is hoznál, árnyék? No nem, nem vagy te olyan, virágot nem hoznál. Inkább eltörnéd a kezed..., bólogat elégedetten. Igazad van, kedvesem, felelek rövid gondolkodás után, de azután begipszelt kézzel igenis hoznék virágot. A hasamhoz szorítva, úgy vinném, csak nagy darab virág jöhetne szóba, böhöm, dromedár virág, nehogy kiessék a gipsz és a hasam közt, kardvirág például, többnyire azt hoznék. Abban utaznék. Föl is ívelne a termelés. Úgy, árnyék, kardvirágot hát?! Azt, egyetlenem. A kardvirágtól elbizonytalanodik, és megkíván. A fal elé áll, akár egy halálraítélt, hátulról világíttatja meg magát, lassan, elszántan közelít, megáll, megállok, nincsen vissza, dörzsölni kezdi ágyékával a falat, dörzsöli, nyomja, dörzsöli, meszes lesz mindene, perlites (hőszigetelő anyag), fehér, mint a bohóc arca. Liheg, reszket, én alig mozdulok. Most mondjam azt, hogy a kivégző osztag tagjai, nők, férfiak vegyest, már csőre töltöttek? Vagy hoyg az ő arcuk is fehér, perlites, mint a bohócoké?

Balassi Kiadó, 1993.